MI van, ha a gyereket bántják?

Sok szülő belenyugszik, hogy a gyereket bántják, hiszen "ez a világ rendje, engem is bántottak", vagy "meg kell tanulnia megvédeni magát".

Ez nem OK. 

Senkit nem érhet bántás és ilyesmit egyetlen napig sem kell elviselnie senkinek. És ez a gyereket körülvevő felnőttek felelőssége.

És miért pont az autista gyereket bántják?

Mert furcsa, mert más. Akkor is, ha nincs diagnózisa és akkor is, ha van, csak az osztálytársak (vagy akár az óvoda, iskola) sem tudnak róla. A legtöbb autista gyerek egyszerűen másképp reagál és korlátozottan tud védekezni, ezért ideális célpont.

Szülőként szeretjük azt hinni, hogy "az én gyerekemen nem is látszik", de a legtöbb esetben a kortársak mégiscsak "kiszúrják". Ha nem azért, mert más a mimikája, és nem is azért, mert kicsit suta a mozgása, de azért már biztosan, ha túl felnőttes a nyelvhasználata, ha a kérdésekre nem reagál elég gyorsan vagy frappánsan, ha minden szabályt betart, ha nem száll be a játékba, ha nem érti az iróniát vagy az árnyalatokat stb. Az autisztikus gondolkodás eltér a többségitől, ezért így vagy úgy, jobban vagy kevésbé az autista gyerek viselkedése is eltér a többségitől. Ez alapján kapta a diagnózist is.

De vajon milyen eszközei vannak egy autista gyereknek, hogy egy ilyen helyzetben megvédje magát?

Jól érti a szociális helyzetet? Azonnal felfedezi, ha nem vele, hanem rajta nevetnek? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Kapásból felismeri a viccet, az iróniát? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Könnyen átlátja a szociális hálózatot? Tudja, ki kivel van és kivel kéne jóba lenni, hogy ne essen baja? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Tudja, kihez fordulhat segítségért, mikor kell szólni a tanárnak és mikor érdemes inkább csak kilépnie a helyzetből? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Mindig tudja, hogyan és kitől kérjen segítséget, mikor bajban van? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Egy zűrösebb nap után kapásból és részletekbe menően elmeséli a szüleinek, hogy mi történt vele? Valósínűleg nem, hiszen autista.

Az autista gyerekek a korlátozottabb szociális belátásuk és a kommunikációs nehézségeik miatt hatványozottan ki vannak téve a kortárs bántalmazásnak. 

Mi lehet még traumatizáló?

A bántalmazás ugyanis nem minden. Vagyis sokszor nem is kell bántalamzás áldozatának lennie valakinek ahhoz, hogy rosszul érezze magát, hogy traumatizálódjon az óvodai/iskolai környezetben.

A mellett, hogy az óvodai és iskolai környezet szenzorosan is sokszor megterhelő (a hangok, a fények, a zsúfoltság, az ebédlő és a tornaterem szaga stb.), a tanulással kapcsolatos elvárások is nagyok (és sokszor nem is egyértelműek), a változások kiszámíthatatlanok,  még a tempó is nagyon gyors (tudjuk, hogy az autista emberek gondolkodása lassabb). Ráadásul az autista gyerekek sokszor a "más vagyok" érzéssel való megküzdéshez sem kapnak kapaszkodót.

Egyre több kutatás foglalkozik azzal, hogy az autista gyerekeknek sokszor olyan körülmények is traumatizálóak lehetnek, melyekről mi nem is gondolnánk, hogy azok.

Mit tehet ilyen helyzetben a szülő?

A legfontosabb dolog, hogy ha a gyerek az óvodában/iskolában jól viselkedik, de otthon nehéz vele, MINDIG gondoljunk arra, hogy a probléma gyökerét az óvodában/iskolában keressük! Még akkor is, ha a pedagógusoktól sokszor halljuk, hogy "lám, itt tud viselkedni, nyilván otthon csinálnak valamit rosszul".

Mit tegyünk a bántalmazással?

Ezen túl a szülő első legfontosabb dolga megvédeni a saját gyerekét. Legyünk résen és mindenáron előzzük meg a bántalmazást!

Ha a helyzet már nagyon elfajult és a gyereket rendszeresen bántják, zaklatják, kiközösítik, akkor a legfontosabb kimenteni őt ebből a közegből. Ez jelentheti azt, hogy otthon tartjuk (orvosi igazolással, vagy egyéni tanrendben), vagy hogy azonnal másik iskolát keresünk, amint tudomást szerzünk a dologról. Azonnal! Ez elsőre sokszor lehetetlennek tűnik, de semmi nem az, ha az embernek a saját gyerekéről van szó. A szülőkbe vetett bizalom alapja az, hogy "a szüleim nem hagyják, hogy mások bántsanak", vagyis ilyen helyzetben minden késlekedés nélkül azonnal cselekedni kell. Akkor is, ha a pedagógusok türelmet kérnek és változást ígérnek, mert a gyereket nem érheti több bántás.

Ha szerencsénk van és sikerül a nehézségeket a kezdet kezdetén elcsípnünk, akkor még érdemes megpróbálni segítséget kérni a pedagógusoktól, intézményvezetőtől, a gyerek saját gyógypedagógusától.

Mit tegyünk, ha nem bántják és mégis rossz neki?

Ha van autizmushoz értő szakember a gyerek közelében, mindenképp kérjük az ő segítségét. Fontos összegyűjtenünk minden olyan tényezőt, mely a gyerekünknek nehéz lehet az óvodában/iskolában (kiszámíthatatlan napirend, túl nagy zaj, túl erős lámpa, túl sok érintés, túl gyorsan elmondott feladatok, túl gyors tevékenységváltás, az írás/olvasás/rajzolás, a sok viccelődés és irónia stb.) és hogy hogyan tudnánk neki segíteni (járjon be kevesebbet, kapjon más típusú házifeladatot, kapja meg írásban a feladatokat, legyen képes napirendje stb.). Gyerektől és intézménytől függően millió féle segítségadási mód van, mellyel mind egy-egy téglát emelhetünk le a gyerek hátáról. Nagyon fontos a pedagógusokkal való aktív, érdemi párbeszéd, mert közös cél, hogy az autista gyereknek se kelljen (sokkal) többet cipelnie, mint másoknak.

Mit tehet a pedagógus?

Az első és legfontosabb, hogy vegye komolyan a szülő, vagy a gyerek jelzéseit és cselekedjen azonnal. Legyen szó bántalmazásról (még ha ő maga nem is érzi annak), vagy "pusztán" az autizmusból adódó egyéb nehézségekről.

A másik fontos szempont, hogy egy bántalmazásos helyzetben a bántalmazó is segítségre szorul (hiszen valamiért csinálja, amit csinál), így semmiképp nem lehet eszköz az ő megalázása, vagy megbüntetése, miközben az természetesen fontos, hogy jelezzük felé, hogy amit tett, az nincs rendben és soha, semmilyen körülmények között nem ismétlődhet meg.

A bántalmazás elleni fellépés során a szemtanúkat is a helyzet aktív résztvevőjének kell tekinteni. Az érzékenyítés, közös gondolkodás mellett, akár külső szakember bevonására is szükség lehet.

Számos kutatás igazolja, hogy autista gerekek esetében jelentősen csökkenti a bántamazás kockázatát, ha a gyerek autizmusáról nyílt kommunikáció folyik, vagyis az érintett gyermek maga is tudja, hogy autista, de a pedagógusok, a kortársak és az ő szüleik is tisztában vannak vele. A diagnózis megosztása természetesen minden esetben csak az érintett gyemek és az ő szüleinek kifejezett hozzájárulásával lehetséges.

Az autisztikus gondolkodásból adódó sajátosságok figyelembevétele az óvodában/iskolában is peremfeltétel kéne legyen, ha integrációban gondolkodunk. Abban, hogy az adott gyerek esetén milyen egyéni elvárásokra, eszközökre, a környezet milyen módon való adaptációjára van szükség, az autizmushoz értő szakember tud segíteni.

Hogyan segítsünk a gyereknek?

Természetesen a környezeten túl a gyereknek is kellő támogatást kell biztosítanunk.

Fontos, hogy értse a saját nehézségeit és tisztában legyen az értékeivel.  

Fontos, hogy kapjon útmutatót a társas világ megértéséhez.

Fontos, hogy az elvárásokat egyértelműen közvetítsük felé és kellőképpen méltányoljuk az erőfeszítéseit.

Fontos, hogy az elvárásokat, a napirendet, a változásokat egy számára is jól érthető (nagy valószínűséggel vizuális) csatornán biztosítsuk.

Fontos, hogy tiszteletben tartsuk az idegrendszere eltérő működését, biztosítsunk több pihenőidőt és helyet, ha szükséges védőfelszerelést (zajvédő füles, napszemüveg), vagy a megnyugvást segítő tárgyakat (pl. fidget eszközök, kedvenc játék) és rutinokat.

Fontos, hogy megkapja a számára előírt könnyítéseket (pl. kevesebb bent töltött idő, több idő a dolgozatnál, számítógép használat, egyebek) és a szükséges egyéni fejlesztést.

A fentiek megvalósításához érdemes szakember segítségét is kérni, de a család szerepe is óriási. Egyik sem működik a másik nélkül.

Ha ezeket mind teljesítettük és a környezet is megfelelő, de a gyerek még mindig szorong, akkor lehet érdemes megfontolni a gyógyszer adását, természetsen az orvossal alaposan átgondolva. De semmiképp nem a fentiek és a krízishelyzetben való azonnali segítségnyújtás (pl. kiemelés) helyett.