És - bár sokszor ebbe nem gondolunk bele - ez a helyzet az autista gyereknek is nagyon rossz. Mert valami rossz neki, az biztos. Nem gonoszságból ilyen, vagy mert veleszületetten kibírhatatlan jellem. És még csak nem is azért, mert a szülei sosem mondták neki, hogy ez nem OK.

A szülők ilyen esetekben gyakran megfogalmazzák azt is, hogy a gyerek az óvodában, iskolában egyenesen kezesbárány, sőt még akkor sem védi meg magát, ha mások bántják. Merthogy bántják. Tettlegesen is, de még gyakoribb, hogy "csak" szavakkal. Vagy elveszik a dolgait, nem engedik beszálnni a játékba, nem ülnek le mellé, csúfneveket aggatnak rá, beszólogatnak, néha meg is dobálják, kigáncsolják, rángatják a ruháját, nevetnek rajta.

És kit ne viselne meg egy ilyen helyzet?

És miért pont az autista gyereket bántják?

Mert furcsa, mert más. Akkor is, ha nincs diagnózisa és akkor is, ha van, csak az osztálytársak (vagy akár az óvoda, iskola) sem tudnak róla. A legtöbb autista gyerek egyszerűen másképp reagál és korlátozottan tud védekezni, ezért ideális célpont.

De vajon milyen eszközei vannak egy autista gyereknek, hogy egy ilyen helyzetben megvédje magát?

Jól érti a szociális helyzetet? Azonnal felfedezi, ha nem vele, hanem rajta nevetnek? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Kapásból felismeri a viccet, az iróniát? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Könnyen átlátja a szociális hálózatot? Tudja, ki kivel van és kivel kéne jóba lenni, hogy ne essen baja? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Tudja, kihez fordulhat segítségért, mikor kell szólni a tanárnak és mikor érdemes inkább csak kilépnie a helyzetből? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Mindig tudja, hogyan és kitől kérjen segítséget, mikor bajban van? Valószínűleg nem, hiszen autista.

Egy zűrösebb nap után kapásból és részletekbe menően elmeséli a szüleinek, hogy mi történt vele? Valósínűleg nem, hiszen autista.

Az autista gyerekek a korlátozottabb szociális belátásuk és a kommunikációs nehézségeik miatt hatványozottan ki vannak téve a kortárs bántalmazásnak. A mellett, hogy az óvodai és iskolai környezet szenzorosan is sokszor megterhelő (a hangok, a fények, a zsúfoltság, az ebédlő és a tornaterem szaga stb.), a tanulással kapcsolatos elvárások is nagyok (és sokszor nem is egyértelműek) és a tempó is nagyon gyors, még ezzel a helyzettel is meg kellene küzdeniük, ha lenne hozzá eszközük. De ha bántalmazásról nincs is szó, a közösségi lét akkor is nagyon megterhelő, kimerítő lehet, ami nem megfelelő támogatás mellett otthoni viselkedésproblémákhoz vezethet.

Mit tehet ilyen helyzetben a szülő?

A szülő legfontosabb dolga megvédeni a saját gyerekét.

Ha a helyzet már nagyon elfajult és a gyereket rendszeresen bántják, zaklatják, kiközösítik, akkor a legfontosabb kimenteni őt ebből a közegből. Ez jelentheti azt, hogy otthon tartjuk (orvosi igazolással, vagy egyéni tanrendben), vagy hogy azonnal másik iskolát keresünk, amint tudomást szerzünk a dologról. Azonnal! Ez elsőre sokszor lehetetlennek tűnik, de semmi nem az, ha az embernek a saját gyerekéről van szó. A szülőkbe vetett bizalom alapja az, hogy "a szüleim nem hagyják, hogy mások bántsanak", vagyis ilyen helyzetben minden késlekedés nélkül azonnal cselekedni kell. Akkor is, ha a pedagógusok türelmet kérnek és változást ígérnek, mert a gyereket nem érheti több bántás.

Ha szerencsénk van és sikerül a nehézségeket a kezdet kezdetén elcsípnünk, akkor még érdemes megpróbálni segítséget kérni a pedagógusoktól, intézményvezetőtől, a gyerek saját gyógypedagógusától.

És ezt tényleg nem lehet előre látni, vagy megelőzni?

De, sok esetben meg lehet. Ezek a lépések segíthetnek, bár persze mindig résen kell lenni:

Ha tudunk a gyermek autizmusáról, vagy felmerül a gyanú, mindig kommunikáljunk erről nyíltan a pedagógusokkal. Kérjünk fogadóórát, ahol minden gyerek körüli szereplő legyen jelen. Ha van a gyereknek intézményen kívüli fejlesztője, akkor ő is.

A bántalmazást leginkább azzal lehet megelőzni, ha a kortársakkal (és az ő szüleikkel is!) nyíltan kommunikálunk. Ehhez érdemes a szülői értekezleten is felszólalni és a szülőtársak segítségét kérni, ill. a gyerekeknek is szervezni valamilyen (akár többszöri) érzékenyítő foglalkozást.

Ahhoz, hogy a gyerek autizmusáról a környezettel nyíltan tudjunk beszélni, nagyon fontos, hogy vele magával is nyíltan beszéljünk. Legyne téma az autizmus, az ebből adódó nehézségek és értékek!

Alakítsuk úgy a környezetet, hogy az a gyerek számára elviselhetőbb legyen, pl. ülhessen egyedül az órán, vagy az étkezésnél, elvonulhasson egy sötét, csendes sarokba, öltözhessen az udvarra menéskor egyedül stb.

Hogyan segítsünk a gyereknek?

Természetesen a környezeten túl a gyereknek is kellő támogatást kell biztosítanunk.

Fontos, hogy értse a saját nehézségeit és tisztában legyen az értékeivel.  

Fontos, hogy kapjon útmutatót a társas világ megértéséhez.

Fontos, hogy az elvárásokat egyértelműen közvetítsük felé és kellőképpen méltányoljuk az erőfeszítéseit.

Fontos, hogy az elvárásokat, a napirendet, a változásokat egy számára is jól érthető (nagy valószínűséggel vizuális) csatornán biztosítsuk.

Fontos, hogy tiszteletben tartsuk az idegrendszere eltérő működését, biztosítsunk több pihenőidőt és helyet, ha szükséges védőfelszerelést (zajvédő füles, napszemüveg), vagy a megnyugvást segítő tárgyakat (pl. fidget eszközök, kedvenc játék) és rutinokat.

Fontos, hogy megkapja a számára előírt könnyítéseket (pl. kevesebb bent töltött idő, több idő a dolgozatnál, számítógép használat, egyebek) és a szükséges egyéni fejlesztést.

A fentiek megvalósításához érdemes szakember segítségét is kérni, de a család szerepe is óriási. Egyik sem működik a másik nélkül.

Ha ezeket mind teljesítettük és a környezet is megfelelő, de a gyerek még mindig szorong, akkor lehet érdemes megfontolni a gyógyszer adását, természetsen az orvossal alaposan átgondolva. De semmiképp nem a fentiek és a krízishelyzetben való azonnali segítségnyújtás (pl. kiemelés) helyett.